A magyar irodalom remekei

Iskolás éveiben bizonyára mindenki megismerkedett eme versekkel

Weboldal bejelentése

Szabálysértő honlap?
Kérünk, jelentsd be!

Ügyfélszolgálat

HuPont.hu Ügyfélszolgálat

A tavasz jött a parttalan időben
s megállt a házsongárdi temetőben.

Én tört kövön és porladó kereszten
Aletta van der Maet nevét kerestem.

Tudtam, hogy itt ringatja rég az álom,
s tudtam, elmúlt nevét már nem találom.

De a vasárnap délutáni csendben
nagyon dalolt a név zenéje bennem.

S amíg dalolt, a századokba néztem
s a holt professzor szellemét idéztem,

akinek egyszer meleg lett a vére
Aletta van der Maet meleg nevére.

Ha jött a harcok lázadó sötétje,
fénnyel dalolt a név, hogy féltve védje.

S a dallamot karral kisérve halkan,
napsugaras nyugat dalolt a dalban,

hol a sötétség tenger-árja ellen
ragyogó gátat épített a szellem.

Aletta van der Maet nevét susogta,
mikor a béke bús szemét lefogta.

S mikor a hálátlan világ temette,
Aletta búja jajgatott felette,

míg dörgő fenséggel búgott le rája
a kálvinista templom orgonája.

Aztán a dal visszhangját vesztve, félve
belenémult a hervadásba, télbe.

Gyámoltalan nő - szól a régi fáma -
urát keresve, sírba ment utána...

A fényben, fenn a házsongárdi csendben
tovább dalolt a név zenéje bennem.

S nagyon szeretném, hogyha volna könnyem,
egyetlen könny, hogy azt a dallamot
Aletta van der Maet-nak megköszönjem.

Aki megárasztottad itt a vért
s záporral küldtél átkot és halált,
miért fukarkodsz felhőddel, miért
tűröd, Nagyúr, a pusztító aszályt?
 

Nem égi bolt vagy: szikkadt sivatag,
sugaraid halálos sugarak.
Ha karaván haladna rajtad át,
forró szeleddel most megfojtanád.
 

Elnyúlt a magtalan kalászokon,
az arca Gorgo-arccal volt rokon.
Ki vagy? Mozdult a sárga, szörnyü száj
s belőle hő csapott ki: - "Az aszály."
 

A nap ma is felhőtlen kékbe hág,
az ég öldöklő, fényes pusztaság.
Fodor-gyapjas, szép, szőke fellegek,
görög varázslat, merre tűntetek?
 

Nyomorult volt a lelkem és beteg,
nyomás kínozta s kórságos zavar.
De te megjöttél, edző fergeteg,
te zápor-oldó hősi zivatar.
 

Most felleg gyűl, szél jár, villám fakad,
szürkébe fúl Visegrád omladéka.
Esik. Tán szíve is belészakad,
oly lelkendezve szól lomb közt a béka.

Koncert

Még nem vonult fel magas erdejébe,
itt fuvolázgat még a halk pirók,
szól az ökörszem cserregő zenéje,
rajban cincognak még az őszapók.

De szaggatott emelkedésre készen
pacsirta szól; küllők rikoltanak,
s rigó-torokból frissen és merészen
kibuggyan már s nő-nő a dal-patak.

A forrásnál pár fürge cinke perget
becéző szót: Kicsi ér! Kicsi ér!
Nagy tarkaharkály járja fenn a kertet
és néha kasztanyettával kisér.
 

Kertünk ma hangos tengelic-tanya,
az erdőn pintyszó cseng és cinkeszó,
csetteg, de már nótát indítana
a barkás fűzön egy hevült rigó.
A mandulafán víg szajkó rikolt.
A zöld harkály ívelve látogatja
fáink törzsét, de még egyet se szólt.
Vajon milyen rémségre tartogatja
az őrült tavaszi sikolyt?
 

A fellegek sűrűn szőtt fátyolán
hideg, szemérmes fényt szitál kelet.
Egy csillag reszket még a hegy felett.
A pusztuló, öreg cseresznyefán,
melyről tegnap kakukkszó zengve szállt,
most ritkuló szavú bagoly kiált
anyja,
a menekülve tűnő éj után.
 

1

Sikoltó hangod csendem áthasítja
s lüktet tovább a friss hegyoldalon.
Hím-fejeden a frígiai sipka
tavaszt lobbantó láz: forradalom.

2

Klü-klü-klü-klü! - Hogy ujjong és nyerít,
hogy átnyilall a fényen és ködön.
Így járja majd a várhegy völgyeit,
ha én már benne nem gyönyörködöm.

3

Klü-klü! Sikolts és verd a torha fát,
verd meg a világ véres homlokát,
vallassa ki a csattogó verő,
mit őröl benn az őrült agyvelő.
 

Leszállnak lelkem vén fájára ringva.
Így szálltak régi erdőszéleken.
Belesuhogtak gyermekálmaimba
s Azúr-országgá tették életem.
 

A nagy folyó felett kószál, szitál,
majd az öreg fűz csúcs-ágára száll.
Összecsukódnak fényes tollai
s magasra tartja büszke, szép fejét.
Ilyen merészen nézett szerteszét
hódolt ország felett a római.
 

Istenem, milyen gyönyörű trió:
a fülemile mámoros - figyelve,
alttal kísér egy halkuló rigó -
s néha bele-belebúg a gerle.
 

Hogy megmelegszik minden alkonyat
és mennyi vágy kel, s mennyi vízió,
ha hallom drága, régi hangodat,
múltam madara, fekete rigó.
 

Ékes tollú szivárvány-madarak,
fuvola-füttyel, ringva szállanak.

A Maros-parton volt egy fűzberek,
abban lakott egy gyurgyalag-sereg.

Titkos utakra madarat ki hajt?
Ki küldte hozzám ezt a drága rajt?

Házam körül köröz. Varázs-körök?
A Maros a lelkemben hömpölyög.
 

Ázott mezőkről száll az őszi szag.
Hol jársz te már, gyönyörű gyurgyalag?
Lobogva kéklő déli ég alatt
arany sugár villantja tolladat.
 

Szajkó, rigó, vörösbegy nem hagy el,
nem mond búcsút a nyár felhőivel.
Ha hóviharral ránkszakad telünk,
a völgyben itt borzonganak velünk.
 

Az ablakomra jár a völgy fölött
eledelért a vígan surranó raj.
A repülésük százszor összeköt
túl minden tavaszt szomjazó bokorral.
 

Jeges köd. Nincs egy lámpavillanás.
Öreg véremben nő a zsibbadás.
Tél jön s nincsen sem otthon, sem haza.
Olykor hang vág a ködbe: vadkacsa -
A szárnya-füttye messze hangzik el.
Olyankor lelkem rezzen és figyel.

Lengésed könnyű, mint a lehelet,
a mi lelkünk a súlyt nem bírja már.
Lebegj, lebegj a véres föld felett,
pehely-madárka, leánykamadár!
 

Cseresznyevirág bomlik a hegyen,
tenger szirom, ideleng jószaguk.
Az egyik ág ring: rajta részegen
s rekedten szól egy bókoló kakukk.
 

                1

Egyet lobbant a szárnya s már elért.
Gúnyolni jött bukott ember-fölényem?
Szívósan és félelmesen kisért,
réz-sárga karma villogott a fényben.

                2

Lengett, ringott, nyilallva felcsapott,
szitált s két szárnyát zárva, visszahullt.
Vad mámorában mit gondolhatott,
míg így kísért, nem azt, hogy: Nyomorult?
 

A zápor gyér esővé csendesül,
mélykék az égbolt, mint az indigó.
A barkás fűzön ázott tollal ül
egy hallgató rigó.
A fény a fellegen most rést talál,
páráll a csapzott völgy a sugarakban.
A rigó rebben s a facsúcsra száll,
vizes szárnytolla kőszén-feketén
ragyog a napban.
 

Vadlúdak. Sűrűn érkező hadak,
egyik tűnik, de már új integet.
Szomorúan Vale-t rikoltanak
s teleírják V-vel a kék eget.
 

Mínusz 6 fok. Orozva jött s korán.
A tarajosra cifrázott sarat
megedzi a fások keréknyomán.
Deres-fehér a puszta hangyaboly.
A völgy ezer hangjából egy maradt:
az ú,
a sziklafalban fenn van egy odú,
abból kiált egy társtalan bagoly.
Okarina-hang, mély és szomorú.

Motacilla alba

Aszály